Baranyai László Emléknap


2024. március 13-kán a Kölesdi Közéleti Egyesület és Kölesd Községi Önkormányzata Baranyai László emléknapra hívta a falu lakosságát. Az Emléknap kiemelkedő eseménye Kovács Ferenc festőművész, művésztanár kiállításának megnyitója volt.


Esemény időpontja: 2024.03.09
2024-03-09

Csikné Bányai Mária bevezetőjében köszöntötte Baranyai László családját, Greifenstein József polgármestert, a képviselőtestület megjelent tagjait, szereplőket, támogatókat, segítőket és megjelenteket.
Külön köszöntötte Kovács Ferenc festőművészt aki színvonalas munkáit hozta Kölesdre.

Greifensteinné Zsebe Anita Reményik Sándor Üzenet című versét szavalta, a Zönge Népdalkör erre az alkalomra összeállított dalcsokra után
Losoncziné Dr. Baranyai Eszter emlékezett édesapja munkásságára.

Részleteket olvashatunk Dr. Baranyi Eszter visszaemlékezéseiből.

"Családom nevében köszönöm, hogy itt vannak, köszönjük, hogy jelenlétükkel fejezik ki tiszteletüket, együttérzésüket egyrészről, a kiállítás iránti érdeklődésüket másrészről. Külön megköszönjük mindenkinek, aki az alkalom létrehozásában bármilyen módon részt vett – az ötlettől a megvalósítás sok lépcsőjén és a szereplőkön át a vendéglátásig.

Időmozaik – adta Feri bácsi címül a kiállításának. Ezzel az egy szóval elmondott mindent, amiről beszélni szeretnék ma.

1938. december 26-án megszületik Baranyai László. Tanul, helytáll, diplomát szerez, éli vehemens, tűzzel és elhívatással teli életét, családot alapít, Kölesden telepednek le.
1975-ben kezdődött az ember és a művészet sokat emlegetett kézfogása Kölesden, amikor Baranyai László Schéner Mihály Munkácsy-díjas festőművész alkotásaiból kiállítást rendezett.

Az első képzőművészeti kiállítás a „Mai magyar képzőművészet” címet viselte, majd sorban jöttek a művészek, beindult a „Látás- és Ízlésnevelés kísérleti program”, dolgozott a Látás Brigád, a település neve ismert lett a művészek világában, népszerű volt a kölesdi művésztelep is, és létrehozta a kölesdi képtárat.
„Virágot Kölesdnek!” – érezte szívében Baranyai László, és meg is valósította, a maga módján.

1988. december 26-án, karácsony napján és 50. születésnapja estéjén egy édesapa visszaadja 8,5 éves kislányának az emlékkönyvét, amibe végre rajzolt az imádott apa. Egyszerű, de megkapó a filccel készített virágcsokor, az „Esztikémnek leírhatatlan sok szeretettel” cím is, és gyöngy betűkkel van még egy vers is…
De nem tudom, olyan furcsa.
Vidámabbra számítottam, viccesebbre, vagy valami emlékkönyves örök rigmusra – de biztosan nem erre:

„… de minden véget ér,
nem csörgedez az ér,
a szél suttogni nem jő,
nem imbolyog a felhő,
a szív többet nem üt,
halál les mindenütt…”

1989. február 17-én, nem egészen két hónappal később, holtan találják Baranyai Lászlót, az 50. életévét éppen betöltött édesapát, férjet, művelődésszervezőt.

Nem kérdés, hogy édesapám halála minden lelki és gyakorlati szempontból olyan tragédia volt a család számára, melynek feldolgozása nagyon hosszú időt vett igénybe. Egy ilyen, „túl nagy” férfi és apa után itt maradni fiatal özvegynek 3 gyerekkel, árván egy kisgyereknek, valamint két, éppen a felnőttkort betöltő lánynak – a légüres tér maga.

Űrt hagyott maga után persze a közösségi életben is.

Ma már például azt tartom legfontosabbnak, hogy ha Baranyai László ezt most itt látja, szíve biztosan csordultig van örömmel.
Vágya a művészet, a közösség, a minőség, az ember és ember kézfogása, az ember és művészet kézfogása volt. Ott és akkor Kölesden kialakítottak egymással egy tartalmas, értékes közösségi életet, és ez tovább száll azóta is.

Köszönet érte, hogy ezeket a tényeket évtizedek óta sem felejtették el sokan, köszönet azoknak, akik először merték megfogalmazni halála után, hogy tevékenysége értéket jelentett ennek a közösségnek, és azoknak is, akik a későbbiekben is sokat megtettek emléke ápolása érdekében- függetlenül attól, hogy kedvelték vagy éppen nem édesapám erős személyiségét.

Ne emlegessetek, a tettekben kövessetek – áll az emlékszobája falán. Nagyon fontos útmutató gondolat, és hosszú évek alatt érti csak meg az ember, hogyan nem kell ezt félreérteni.

BL-t nem feltétlenül abban kell konkrétan követni, amit ő csinált, ahogy csinálta, ami az ő útja volt.
Mindannyiónknak megvan a saját útja, ahol nem a mások által kitaposott barázdákban botladozunk csak, hanem a saját magunk cipőjében kényelmesen rójuk a távot.

Azt hiszem, a cselekvésben, a merszben, a szenvedélyben, az emberszeretetben kell Őt követni. Abban, hogy tegyünk valamit, bármit, ami meggyőződésünk szerint jó és ad.
És nem csak magunknak, hanem a nagyobb egész részeként másoknak is – legyen szó a családunkról, a barátainkról, a települési vagy bármilyen közösségünkről.