Megemlékezés a Nemzeti Összetartozás Napján

2022. június 4-kére megemlékezésre hívta Kölesd Község Önkormányzata Kölesd lakóit.

2020. június 4-kén először emlékeztünk az első világháborút lezáró Trianoni békeszerződésre.

2022. június 4-kére ismét megemlékezésre hívta Kölesd Község Önkormányzata Kölesd lakóit.

Greifensteinné Zsebe Anita művelődésszervező köszöntötte a megjelenteket, és Juhász Gyula Trianon című verséből idézett sorokkal nyitotta meg az eseményt.

Először a Zönge Népdalkör dalait, majd Dr. Kocsis Csaba gondolatait hallgattuk meg a világháborút lezáró eseményről:

"Tisztelt Egybegyűltek, Ünneplő Kölesdiek!

2010-ben az Országgyűlés kimondta: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része a magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.

A kérdés rögtön adódik az előzőekből:
Mi a magyar? Ki a magyar?

Himnusz, zászló, nyelv, hagyomány, történelmi múlt vagy jelen?
Csángók, székelyek, kunok, jászok, huntyik, palócok, kalotaszegiek, matyók, barkók, ormánságiak, mezőségiek, szatmáriak, sárköziek?
Damjanich János? Leiningen-Westerburg Károly? Petrovics/Petőfi Sándor?

Bizony mind az, az 1920. június 4-én Trianonban aláírt, első világháborút lezáró békedöntés előtt és azt követően most is, Kismartontól Siménfalváig, Csallóköztől Szabadkáig, a nemzeti összetartozásban.

Az országot 1918-19-ben azonban széthúzás és káosz jellemezte, a politikai és társadalmi békétlenség elfeledtette a nemzeti érdekek föltétlen szolgálatát.
Vezetőink közel 100 éven át figyelmen kívül hagyták a gondolatot, intelmet, amelyet Wesselényi Miklós 1843-ban megfogalmazott:
„Elődeink erejükben bízva, nem tartották szükségesnek a náloknál sokkal számosabb meghódított népeket meggyőzött ellenségből rokonokká, barátokká tenni.”

Hasonlóan az előzőhöz, szintén a 19. sz. elején a Pozsonyi Tót Újságban olvashatták magyarul:
„A számos sisegő Patakok szülik a nagy folyókat és ezek pedig a széles terjedésű tengereket. A Dunába sok kisebb-nagyobb vizek ömlenek, de neve változást nem szenved, sőt azok vele egyesülnek. Hasonló ezekhez a nemzetek sorsa, melyek ugyan felveszik a külső idegeneket, de nem azért, hogy a kebelekben új nemzetet formáljanak, hanem hogy velük eggyé olvadjanak.”

A belső csatározásokkal párhuzamosan a szomszédos országok nem magyar népei egységbe szerveződve, közös memorandumban nyújtották be a Magyarországgal szembeni területi követeléseiket a békekonferenciának.

„Megvan a szerződés. Aláírták azt a mi meghatalmazottjaink, mind a velünk szemben állott országoknak megbízottjai, tehát szerződési formában jött létre a megállapodás, de hol van az, ami a szerződésnek lényege: az egymással szemben álló felek szabad megegyezése?” - mondta Apponyi Albert a magyar békedelegáció részéről.

S valóban nem kell jogásznak lennünk, hogy belássuk: ami aláírásra került, az nem két vagy több fél akaratából, partnerségéből született döntés, hanem elsősorban a háborús győztesek érdekei által vezetett kezek alkotása.

Amikor a kábulat már engedni kezdett, az emberek hideg szemmel kezdték nézni az eseményeket, de senki sem hitte, hogy ez az állapot állandó marad. Mindenki valami megváltó csodára várt.

De az önzéseinknek az a következménye, hogy mindig le akarjuk győzni a másikat. Ha nem keressük a párbeszédet, és nem ismerjük meg egymást, az oda vezet, hogy nem gyógyulnak a történelmi sebeink.

Az emberi létezés egyik fontos szegmense, hogy az ember képes generációkon átívelő emlékeket hordozni magában.

Ady szerint:
„Elvesztette magát az ember, mert lencsén nézi az eget.
Rommá dőlt a Messiás háza, beteg a világ, nagyon beteg.”

Lencsén nézve az eget, az ember a részleteket mérhetetlen mélységben vizsgálja, miközben az egész összefüggését elvesztette és ez dönti romba világunkat.

A versenyben és a háborúban a cél az, hogy hogyan tudjuk legyőzni a másikat. A néphagyomány azért tudott valamennyi magyar népet megtartani a Kárpát-medencében, mert következetesen minden versenyt kiírtott. A népi játékokban nincs első, második, csak szerepcsere.

Ami a környező országoknak a születés öröme, a magyarok számára trianoni trauma nemcsak a közösségi emlékezet, vagy a történeti tudat kérdése. Jóval fontosabb a múlt felé fordulásnál – bár történészként ezt nehéz kimondani – az előre tekintés, a kapcsolatok építése, ápolása a magyar nemzetnek azon részeivel, amelyeket határok választanak el tőlünk. Sőt azokkal is, akikkel a magyar nemzet elszakított részei azóta is együtt élnek.

Elképzelem, hogy 1920. június 5-én, egy nappal a trianoni, békéről szóló döntés aláírását követően, a viski vagy a técsői gazda kiengedte a csordára a tehenét, vagy kiment a földjére kapálni, milyen érzésekkel tudott a román vagy a ruszin szomszédja szemébe nézni. Szomorúan? Azok meg vidáman néztek vissza? Nem hiszem. Az „emberek vagyunk” ismert kijelentés méltósága mögött megmaradt a jószomszédi viszony.

Merjük hát kimondani a fájdalmunkat...De az okok között nem szabad megfeledkezni a magunk felelősségéről sem. A legnehezebb lépés megtanulni átélni a szomszédos népek örömét, hiszen, ami nekünk veszteség volt, nekik eredmény. És ami a legfontosabb: tanuljunk meg talpra állni, újra építeni a hazát.

Ma Trianon fájó emléke a nemzeti összetartozás ünnepe is egyben. 100 év eltelte után generációk nőhetnek fel úgy, hogy farkasszemet nézve a múlt rideg valóságával, olyan jövőt álmodhatnak, amely a gyűlölet és a bosszú helyett a szívek és lelkek egységében felépülő haza képét érzékelteti határokon innen és túl.

A magyarság jövőjét nem a szomszédos országok veszélyeztetik, hanem a világ egészére kiterjedő értékvesztés.
Egymásnak feszülve az lesz, hogy fiataljaink összepakolnak és elmennek egy olyan helyre, ahol nagyobb béke és nyugalom van, ahol az embernek nem állandóan a múltját nézik, a nyelvét, himnuszát, zászlaját.

Székely János szombathelyi katolikus püspök meséli:
„Zarándokolni voltunk Erdélyben és bementünk egy román ortodox kolostorba. Megkérdeztem a román vezető atyát, hogy imádkozhatunk-e. Látszott, hogy nagyon ideges, nem tudta mit mondjon, aztán mégis bólintott. Először elmondtuk a Miatyánkot románul, mert megtanultuk, aztán énekeltünk egy éneket is románul. A román ortodox atya teljesen döbbenten nézett. Aztán imádkoztunk és énekeltünk magyarul is. A végén a román atya megszólalt magyarul és köszöntött minket, sok ajándékot adott. Az ott lévő papok azt mondták, a román atyát sose hallották még nyilvánosan magyarul megszólalni.
Megtalálni egymás kezét, hisz Isten egymásra bízott minket, csak együtt boldogulhatunk.”

Akkor tudjuk elmondani, hogy valakik vagyunk, vagy valahová tartozunk, amikor felvállaljuk. Közösséget vállalunk annak az adott nemzetnek, kulturális körnek összes gondjával, bajával, jó és rossz dolgával együtt.
Fontos, hogy megismerjük egymást, tudjunk egymás problémáiról, tudjuk azt, hogy mit gondolnak ma rólunk a körülöttünk élő népek, akkor tudunk elkezdeni közeledni egymás felé.

Megbocsátanunk kell és bocsánatot kérnünk.
A Miatyánkban egyetlen kérés van, amihez feltétel is kapcsolódik.
Kérhetjük imáinkban, hogy „bocsásd meg vétkeinket”, de hozzá tartozik még valami: nekünk is meg kell bocsátanunk az ellenünk vétőknek.
Ez annál inkább is lehetséges, mert a sérelmek zömét nem mi, hanem elődeink szenvedték el, és ezeket a sebeket sem mi okoztuk, hanem elődeink okozták másoknak.
A trianoni döntés nemcsak a magyart választotta el magyartól, hanem széttépte a Kárpát-medencében élő népek egymással való kötelékét is.

A keresztény megbocsátás kulcselemei:
határtalanság, az egyoldalúság és a feltétel nélküliség.
Nem számolgatom a sérelmeimet, nekem kell elsőnek lépnem, nem szabad feltételeket szabnom.

József Attila 1922-ben így fogadkozott:
„Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!”

De csak 10 év telt el és már egészen másként látta:
„A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés,
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

A Kárpát-medence magyarságának jövője olyan lesz, amilyenné tagjai egymáshoz fűződő kötelékei és szeretetkapcsolatai alakítják.
Az összetartozás ténye nem tőlünk függ, az adottság.
Ezt erősíthetjük, vagy gyengíthetjük. Felfoghatjuk jól vagy rosszul.

Ha jól fogjuk fel és ebben kölcsönösen segítjük egymást, akkor az hatalmas ajándékká válik."

Kocsis Csaba
Kölesd, 2022. június 04.

A hallottakat a Zönge Népdalkör dalai megerősítették.

Az Önkormányzat és a Közéleti Egyesület koszorúi után az emlékezők a magukkal hozott virágszállal fejezték ki tiszteletüket az I. világháború emlékművénél.
Végül Szabó Dávid gitárszakkörének dallamai után hallgattuk meg a magyar és székely himnuszt.

Megemlékezés a Nemzeti Összetartozás Napján

Eseménynaptár

Legfrissebb híreink

Linkek

Közéleti.hu

Partnereink